A helyzet, hogy Szalamiki tavaly nagyon jól írt Tímea zongoralábas képeiről. Én nem mertem volna, pedig Tímea a valóban az a kislány a zongorás szobából, aki gyönyörűket fest, szépen bekeretezi, hangosakat nevet és szeret minket, akik nézzük a zongoralábas képeket.
Várhelyi Tímea képei mögé
Voltam én is kisgyerek, egy igazi, polgári villalakásban laktunk, és a zongora alatt játszottunk a tesómmal. Ha zsúr volt, akkor a zongora alatt, az lett a ház, és mivel a Szövényi Peti erősebb volt, ki lettem túrva, oda költöztek be a jó fejek, onnét, a zongoralábtól félig takarva öltögették a nyelvüket - nyilván ők is rájöttek, hogy ott a legjobb - nem nehéz rájönni...
És ezt most, felnőtt fejjel is el kell fogadjam, igen, ott a legjobb. És bár magasabb szférákba eddig nem emelhettem ezt az érzést, és csak a Szövényi Peti kiöltött nyelve kísért, kísértett három évtizeden át, most úgy érzem, akadt valaki, aki helyettem fogalmazta meg ezt a ház-a-házban-érzelmet. Valaki, Várhelyi Tímea. Igen, egy komoly méretű zongoralábat láthatunk a képeken, ez már csak jól sülhet el, mert ez az "otthon az otthonban" egy biztos rejtek, ahonnét csak fel kell nyújtanunk a felnőtteknek az ott elkészített festményeket...
Szalamiki
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése