 |
| Kelemen Sándor, Kézdy Luca, Gábor Béla |
Kézdy Luca – Gábor Béla: Képekre hangolva c. kiállítás – iF Cafe
Mobilfotó kiállításon vagyunk, és ma már egészen természetes számunkra, hogy a telefonunkkal fotózunk, de emlékszünk mindannyian, hogy nem volt ez mindig így.
Az első kamerás mobil prototípusát Philippe Kahn készítette el még 1997-ben, és ennek segítségével örökítette meg lányának születését. Az első kereskedelmi forgalomban is kapható kamerás mobiltelefon pedig egy Samsung készülék volt, mely 2000. júniusában Dél-Koreában mutatkozott be. 1 MB-os memóriájában 20-26 kép fért el.
Az Index egy 12 évvel cikkében például a következőket olvashatjuk az újdonsággal kapcsolatban:
A kamerás telefonok hatalmas sikert arattak a Távol-Keleten, sőt az új mobilok lenyomták már a kézi számítógépeket is. Nálunk eddig néhány ezer készülék kelt el, egy felmérés szerint az MMS nem döntő szempont az új telefont vásárlók körében. Ugyanakkor Magyarország lehet az első a világon, ahol bármelyik szolgáltatótól bármelyik másikhoz lehet ilyen üzeneteket küldeni. Szaúd-Arábian betiltották a kamerás telefonokat a kandikamerázás miatt. Japánban exponáláskor megcsörrenő készülékeket kezdtek gyártani. Több országban, így Szingapúrban, Kínában, Írországban, Skóciában, Japánban, és Dubaiban a kamerás telefonokat kitiltották a kormányhivatalokból, uszodákból és iskolákból.
Tehát ez volt a kezdet. Mára a kamerás okostelefonok révén a mobilfotózás népszerűsége óriási méreteket öltött. Például míg az Instagram indulása utáni első évben összesen 150 millió képet töltöttek fel a szolgáltatásra, mostanra ez a szám napi 60 millióra emelkedett. A mobilfotózás terjedésében több tényező is szerepet játszik: a képalkotási folyamat gyorsasága, az élmények azonnali megosztásának lehetősége, aztán rengeteg kép készíthető, melynek csak a memóriakártya mérete szab határt, az egyre jobb minőségű képek rögzítésére képes kamerák, a könnyen kezelhető, sokszor már a telefonba beépített szűrőprogramok, melyek megfelelő használata nagyban növeli a sikerélményt.
Ha a képtörténetet korszakolni próbáljuk, elmondható, hogy a kézzel készített képek – a grafika, a festészet korszaka – majd az optikai képek - vagyis a fotó és a film ideje - után a jelen elsősorban a digitális képekről szól, amikor látványt számjegyek sorozataként tároljuk és a megfelelő technikai apparátus segítségével kezelhetjük, manipulálhatjuk. Az ipari méretekben zajló képalkotás révén digitális képek millió keletkeznek, alakulnak át és tűnnek el nap mint nap.
Talán nem tűnik túlzásnak az a megállapítás, hogy mára pedig eljutottunk addig, hogy a valóság mélyebb értelmezése, átgondolt megjelenítése helyébe a néző vizuális lehengerlése, és ezzel együtt érzékeinek, gondolatvilágának manipulálása lépett.
Tillmann József Attila filozófust idézve:
„ Ahogy a képáradat végigömlik a köztereken és a magánszférákon, úgy lapul el a képérzékelés. A tekintet nem tud elmélyülni a képben, nem tudja bejárni és képzeletben újrateremteni mélységeit”.
Ahhoz tehát, hogy a fától meglássuk az erdőt, olyanokra van szükség, akik azon túl, hogy a technikai tudás birtokában vannak, hitelesen és ihletett módon készítik el képeiket. Hitelességen itt nem a fénykép valósághűségét értem, hanem azt a gondolati, érzelmi tartalmat, amivel egy kép jelentésteli felületét szemlélve találkozunk.
A technikai tökéletesség, tudjuk jól önmagában nem sokat jelent – minden az interpretáción múlik. Nincs az a gép, nincs az a program, ami az alkotóképesség és az érzelmek terén az ember helyébe léphetne. A lényeg mindig az, hogy a fotósnak van-e érvényes közlendője a többiek számára? Megvan-e a tartalmi mélysége, látványbeli sűrűsége a képnek? Megvalósul-e valamilyen kölcsönhatás a kép és nézője között?
A jó fotó – legyen az portré, természetfotó, sajtófotó vagy éppen reklámfotó – kiragyog a környezetéből és esztétikai élményt nyújt. Ezzel együtt úgy vélem, hogy nagyon nehéz helyzetben van korunk fotósa. Az elmúlt másfélszáz év során szinte mindenről készült már kép: az űrből is rátekinthetünk a mikrokamerák a sejtek világát pásztázzák, rengeteg az ikonikussá vált beállítás és rengeteg a klisé.
Azzal, hogy Kézdy Luca és Gábor Béla fotói a telefon vagy a számítógép memóriájából kinyomtatva a falakra kerültek, az alkotók kinyilvánították: többet akarnak mondani a képeikkel, minthogy egy-egy felvillanás legyenek a facebookon.
Luca elsősorban a természetet, az erdőket, mezőket, réteket fényképezte. Ahhoz a régi képzőművészeti tradícióhoz kapcsolódik témaválasztása, ami valamikor az 1800-as évek elején indult el az angol tájképfestészettel, folytatódott az impresszionistákkal és azóta is tart a festészetben és a fotóművészetben egyaránt. A természeti szép fokozott érzékelése, és az ez iránti vágy az egyre hatalmasabb méreteket öltő városiasodás vonzataként és ellenhatásaként jelent meg. A táj, a természet a maga változékonyságával, kimeríthetetlenségével, az emberi életnél sokkal tágasabb dimenzióival a teljesség felé mutat. A természeti tájjal való kapcsolatunk örök, elválaszthatatlan, szinte genetikusan mély.
Befolyásolja képzeletvilágunkat, érzelmeinket, hangulatainkat, gondolatainkat. A külső természet így alakítja az ember belső természetét. Az ősz melankóliája, egy ellenfényben megjelenő erdőrészlet titokzatossága, a ködös, párás reggel atmoszférája mindannyiunk tapasztalata. A természetben végső soron - Petrovics Elek művészettörténész szavaival – a mindenség egész költészete tükröződik. E közös tájélményt jelenítik meg intuitív módon Kézdy Luca fotói, melyek egyszerre tűnnek spontánnak és megkomponáltnak. A zsebben lapuló mobil kiválóan alkalmas „az alkalom szüli a jó képet” koncepció megvalósítására, de ez csak a megfelelő látásmóddal, vizuális érzékenységgel együtt működik.
Luca fotói a természet tiszteletét, szeretetét, valamint a fotózás, a képalkotás örömét egyszerre hordozzák, így minket is könnyen megérint a képein megidézett tájak varázsa.
Gábor Béla fotóin a táj már az urbánus tereket jelenti. Képein az emberre elsősorban építményei utalnak: a lépcsők, a korlátok, az ablakok, a falak, az oszlopok, az épületek sziluettjei és az 50-es évek tipikus lakótelepi szobrainak torzói. A természet a parkok korlátai közé van szorítva, de érezzük erejét – az emberi jelenlét gyengülésével a vegetáció bármikor átveheti az uralmat. Fotóinak különös időtlenségét Béla részint a technika nyújtotta lehetőségek, a különböző szűrők, képszerkesztő programok értő használata révén éri el. A sárgás-barnás-szürkés színekre hangoltság, az elmosódó kontúrok, a homályba vesző hátterek, az egymásra exponáltság, az esetlegesség érzetével játszó képszerkesztés révén saját univerzumot teremt. Önmagában ugyanis egyáltalán nem fotogén egy közúti jelzőlámpa, egy kopottas lépcsősor vagy egy magára hagyott park. Fotóinak hatása rejlik, hogy a megszokottat, a hétköznapit, azt, amire fel sem figyelnénk, új fényben, más minőségben tárja elénk. Egy hagyományos fényképtől azt várjuk, hogy egy az egyben tükrözze vissza a látványt, Béla fotói viszont a grafika, a festmény jegyeit hordozzák. A kör bezárult. A digitális kép mögött számjegyek sorozata rejlik, a város hétköznapi arca mögött festői szépség, az idő mögött pedig az örökkévalóság. Béla a primer látvány mögé, a dolgok mögé néz, vagyis oda, ahonnan a belső képek erednek.
Összegezve a kétféle alkotói hozzáállást. Luca fotóival a fények, a színek, az árnyékok kifejezőerejére építve a természet független, önálló szépségére reflektál, Béla pedig olyan fiktív világot teremt, melynek a mobillal felvett látvány csak formálandó nyersanyaga.
Úgy gondolom, hogy Luca és Béla kiállított munkái sok izgalmat, élményt tartogatnak mindannyiunknak, gratulálok a művészeknek.
Kelemen Sándor
