2016. január 27.

A játékosság nevében


képek
“A játékosság nevében Eifert János kiállítását megnyitom.” 

Ezzel a mondattal kezdte (és fejezte is be Lőrinc Katalin) rövid megnyitó beszédét. A beszéd másik, nagyobbik részét táncolta. Eifert Jánossal (a továbbiakban E.J. és egyszer Jancsi) kapcsolatos élményeim kusza képe hirtelen összeállt: a Jancsi egy játékos elme.

Legyünk hát játékosak: pontokba szedem a szálakat (E.J. harmadszor lépett az iF "színpadára").

1. E.J. Juhász László kiállításának beugró szónoka, egy sör és egy ázott plakát segítségével  megnyitja a kiállítást, egyben megtáncoltatja a fantáziánkat és a megjelent lányokat.

2. E.J.  a sok szereplős iF közös kiállítás szónoka táncrendbe szedi a művészeket és majdnem sikerül levezényelni egy csoportkép performance-t. 

3. E.J. kiállításának rendezője, E.J. kezében egy a falakon már elhelyezhetetlen E.J. vászonnal  így szól a megilletődött kávézósnak: “Vállaljuk a lehetetlent?” és hat méter magasba, két, kétméteres seprűnyéllel, táncolva odaakasztja, ahova csak egy elfogulatlan játékos elme képzelhet képet (az ablak elé). A lány a vászonra nyomott fotón játékos pózt mutat éppen.

4. E.J. saját kiállításának megnyitó szónokát a vállán hozza fel a lépcsőn, és persze a beszéd: tánc. Szerencse, hogy a Gyafi gitározott, ki más tudná ezt a képes beszédet elgitározni? (Három zseni egy kocsmában, van ez így az iFben).

5. Ha kevés ennyi bizonyiték, beszélgessetek E.J.-vel. Kétség nem marad, az biztos.

Gyertek az iFbe, nézzetek fotókat, amiken abszulút elfogulatlanul táncolnak a lányok, kortárs geométereket is találhattok olykor. A közelben kézműves söröket árulnak!
_


  

2015. december 6.

Mézizű serbet


Késő tavasszal Takács Péter barátunk, a hatodik íz mestere a szlovákiai Kaltenecker főzdében Kovács úrral közös sört készültek készíteni. Péter alapvetése, ha már messze került Fehérvártól, a táj géniusza legyen a készülő sör lényege.

“A teremtés eredeti állapotában, az Édenkertben, a növények őrizték a világ spiritualitásának leggyengédebb és legillanóbb olajait” (Hamvas Béla: A bor filozófiája)
Így esett a választás  környező idillikus karsztvidék őshonos kedves fájára, a hársra. Szalajtották a nagypapa méheit, gyűjtsenek a hársfavirágokról mézet, a két mester pedig sajátkezűleg szedte a fákról a virágot kosarakba. Lefőtt a karácsonyra szánt ale-típusú erős alapsör, a méhek visszatértek az első mézzel, ez került az üstökbe a virágokkal együtt.
Itt a tél, fordítsuk örömre ezt a bánatos tényt: az iFben csapra került  a Linden Street, (Hársfa utca) nevű sör. 

Gyertek megkóstolni, ez az utolsó hordó, máshol már nem kapni. Lionel Loueke (gitáros New Yorkból) elsőnek kóstolta meg, rögtön haza akarta vinni New Yorkba. Szóval hamar kell jönni, Lionel még visszajön és nem marad!
_

Kelemen Sándor megnyitója

Kelemen Sándor, Kézdy Luca, Gábor Béla
Kézdy Luca – Gábor Béla: Képekre hangolva c. kiállítás – iF Cafe


Mobilfotó kiállításon vagyunk, és ma már egészen természetes számunkra, hogy a telefonunkkal fotózunk, de emlékszünk mindannyian, hogy nem volt ez mindig így. 
Az első kamerás mobil prototípusát Philippe Kahn készítette el még 1997-ben, és ennek segítségével örökítette meg lányának születését. Az első kereskedelmi forgalomban is kapható kamerás  mobiltelefon pedig egy Samsung készülék volt, mely 2000. júniusában Dél-Koreában mutatkozott be. 1 MB-os memóriájában 20-26 kép fért el.

Az Index egy 12 évvel cikkében például a következőket olvashatjuk az újdonsággal kapcsolatban: 
A kamerás telefonok hatalmas sikert arattak a Távol-Keleten, sőt az új mobilok lenyomták már a kézi számítógépeket is. Nálunk eddig néhány ezer készülék kelt el, egy felmérés szerint az MMS nem döntő szempont az új telefont vásárlók körében. Ugyanakkor Magyarország lehet az első a világon, ahol bármelyik szolgáltatótól bármelyik másikhoz lehet ilyen üzeneteket küldeni. Szaúd-Arábian betiltották a kamerás telefonokat a kandikamerázás miatt. Japánban exponáláskor megcsörrenő készülékeket kezdtek gyártani. Több országban, így Szingapúrban, Kínában, Írországban, Skóciában, Japánban, és Dubaiban a kamerás telefonokat kitiltották a kormányhivatalokból, uszodákból és iskolákból.

Tehát ez volt a kezdet. Mára a kamerás okostelefonok révén a mobilfotózás népszerűsége óriási méreteket öltött. Például míg az Instagram indulása utáni első évben összesen 150 millió képet töltöttek fel a szolgáltatásra, mostanra ez a szám napi 60 millióra emelkedett. A mobilfotózás terjedésében több tényező is szerepet játszik: a képalkotási folyamat gyorsasága, az élmények azonnali megosztásának lehetősége, aztán rengeteg kép készíthető, melynek csak a memóriakártya mérete szab határt, az egyre jobb minőségű képek rögzítésére képes kamerák, a könnyen kezelhető, sokszor már a telefonba beépített szűrőprogramok, melyek megfelelő használata nagyban növeli a sikerélményt. 

Ha a képtörténetet korszakolni próbáljuk, elmondható, hogy a kézzel készített képek  –  a grafika, a festészet korszaka – majd az optikai képek  - vagyis a fotó és a film ideje - után a jelen elsősorban a digitális képekről szól, amikor látványt számjegyek sorozataként tároljuk és a megfelelő technikai apparátus segítségével kezelhetjük, manipulálhatjuk. Az ipari méretekben zajló képalkotás révén digitális képek millió keletkeznek, alakulnak át és tűnnek el nap mint nap. 

Talán nem tűnik túlzásnak az a megállapítás, hogy mára pedig eljutottunk addig, hogy a valóság mélyebb értelmezése, átgondolt megjelenítése helyébe a néző vizuális lehengerlése, és ezzel együtt érzékeinek, gondolatvilágának manipulálása lépett. 
Tillmann József Attila filozófust idézve: 
„ Ahogy a képáradat végigömlik a köztereken és a magánszférákon, úgy lapul el a képérzékelés. A tekintet nem tud elmélyülni a képben, nem tudja bejárni és képzeletben újrateremteni mélységeit”.

Ahhoz tehát, hogy a fától meglássuk az erdőt, olyanokra van szükség, akik azon túl, hogy a technikai tudás birtokában vannak, hitelesen és ihletett módon készítik el képeiket. Hitelességen itt nem a fénykép valósághűségét értem, hanem azt a gondolati, érzelmi tartalmat, amivel egy kép jelentésteli felületét szemlélve találkozunk. 

A technikai tökéletesség, tudjuk jól önmagában nem sokat jelent – minden az interpretáción múlik.  Nincs az a gép, nincs az a program, ami az alkotóképesség és az érzelmek terén az ember helyébe léphetne. A lényeg mindig az, hogy a fotósnak van-e érvényes közlendője a többiek számára? Megvan-e a tartalmi mélysége, látványbeli sűrűsége a képnek? Megvalósul-e valamilyen kölcsönhatás a kép és nézője között? 
A jó fotó – legyen az portré, természetfotó, sajtófotó vagy éppen reklámfotó – kiragyog a környezetéből és esztétikai élményt nyújt. Ezzel együtt úgy vélem, hogy nagyon nehéz helyzetben van korunk fotósa. Az elmúlt másfélszáz év során szinte mindenről készült már kép: az űrből is rátekinthetünk a mikrokamerák a sejtek világát pásztázzák, rengeteg az ikonikussá vált beállítás és rengeteg a klisé. 

Azzal, hogy Kézdy Luca és Gábor Béla fotói a telefon vagy a számítógép memóriájából kinyomtatva a falakra kerültek, az alkotók kinyilvánították: többet akarnak mondani a képeikkel, minthogy egy-egy felvillanás legyenek a facebookon.

Luca elsősorban a természetet, az erdőket, mezőket, réteket fényképezte. Ahhoz a régi képzőművészeti tradícióhoz kapcsolódik témaválasztása, ami valamikor az 1800-as évek elején indult el az angol tájképfestészettel, folytatódott az impresszionistákkal és azóta is tart a festészetben és a fotóművészetben egyaránt. A természeti szép fokozott érzékelése, és az ez iránti vágy az egyre hatalmasabb méreteket öltő városiasodás vonzataként és ellenhatásaként jelent meg. A táj, a természet a maga változékonyságával, kimeríthetetlenségével, az emberi életnél sokkal tágasabb dimenzióival a teljesség felé mutat. A természeti tájjal való kapcsolatunk örök, elválaszthatatlan, szinte genetikusan mély. 
Befolyásolja képzeletvilágunkat, érzelmeinket, hangulatainkat, gondolatainkat. A külső természet így alakítja az ember belső természetét. Az ősz melankóliája, egy ellenfényben megjelenő erdőrészlet titokzatossága, a ködös, párás reggel atmoszférája mindannyiunk tapasztalata. A természetben végső soron -  Petrovics Elek művészettörténész szavaival – a mindenség egész költészete tükröződik.  E közös tájélményt jelenítik meg intuitív módon Kézdy Luca fotói, melyek egyszerre tűnnek spontánnak és megkomponáltnak. A zsebben lapuló mobil kiválóan alkalmas „az alkalom szüli a jó képet” koncepció megvalósítására, de ez csak a megfelelő látásmóddal, vizuális érzékenységgel együtt működik. 
Luca fotói a természet tiszteletét, szeretetét, valamint a fotózás, a képalkotás örömét egyszerre hordozzák, így minket is könnyen megérint a képein megidézett tájak varázsa.

Gábor Béla fotóin a táj már az urbánus tereket jelenti. Képein az emberre elsősorban építményei utalnak: a lépcsők, a korlátok, az ablakok, a falak, az oszlopok, az épületek sziluettjei és az 50-es évek tipikus lakótelepi szobrainak torzói. A természet a parkok korlátai közé van szorítva, de érezzük erejét – az emberi jelenlét gyengülésével a vegetáció bármikor átveheti az uralmat. Fotóinak különös időtlenségét Béla részint a technika nyújtotta lehetőségek, a különböző szűrők, képszerkesztő programok értő használata révén éri el. A sárgás-barnás-szürkés színekre hangoltság, az elmosódó kontúrok, a homályba vesző hátterek, az egymásra exponáltság, az esetlegesség érzetével játszó képszerkesztés révén saját univerzumot teremt. Önmagában ugyanis egyáltalán nem fotogén egy közúti jelzőlámpa, egy kopottas lépcsősor vagy egy magára hagyott park. Fotóinak hatása rejlik, hogy a megszokottat, a hétköznapit, azt, amire fel sem figyelnénk, új fényben, más minőségben tárja elénk. Egy hagyományos fényképtől azt várjuk, hogy egy az egyben tükrözze vissza a látványt, Béla fotói viszont a grafika, a festmény jegyeit hordozzák. A kör bezárult. A digitális kép mögött számjegyek sorozata rejlik, a város hétköznapi arca mögött festői szépség, az idő mögött pedig az örökkévalóság. Béla a primer látvány mögé, a dolgok mögé néz, vagyis oda, ahonnan a belső képek erednek. 

Összegezve a kétféle alkotói hozzáállást. Luca fotóival a fények, a színek, az árnyékok kifejezőerejére építve a természet független, önálló szépségére reflektál, Béla pedig olyan fiktív világot teremt, melynek a mobillal felvett látvány csak formálandó nyersanyaga. 

Úgy gondolom, hogy Luca és Béla kiállított munkái sok izgalmat, élményt tartogatnak mindannyiunknak,  gratulálok a művészeknek. 

                                                                                                            

Kelemen Sándor 

2015. november 4.

Ajándék télire

Ajándékot kaptunk. Mindannyian. 


Több szó kellene az ajándékra. Mert van az a ritkább fajta ajándék is, ami bearanyozza a napunkat. Váratlan, szép és személyes. 

Amikor elsőre megláttam az ajándékomat sajnos simán elmentem mellette. Egy linket küldött Juhász Gábor, gondoltam az  fb esemény mellé illusztációnak szánta. Később kérdezte, hogy megnyitottam-e. Jobb később, ráböktem.       

A link végén ott volt (van) a Good Night teljes lemez. Tudtam, hogy készül, beszéltünk róla, játszott Gábor változatokat belőle az iFben is. Másfél év munka, mondhatnánk. De ennél nagyobbak a mélységek. Schubert is dolgozott rajta, és ő sem az ujjából szopta. Gábornak (és a triónak) is fel kellett készülni, már akkor is ezen dolgozott (részben) amikor még ő sem tudott róla. Amikor pedig elkészült a lemez, feltette az internetre, mindenki örömére.

Egy hasonló történet jutott az eszembe, Grigori Perelman korszakos bizonyítása a Poincare sejtésre (annál több természetesen). Amikor elkészült vele (nála nyolc évről szokás beszélni), "feltette az internetre" olvassa, használja aki akarja. Pénzt, dicsőséget (pedig járt volna jócskán), nem fogadott el.

Ilyen lett a világ, mondják, hálátlan, érdemtelen. Panaszkodhatnánk, de ebben az esetben csak a rosszkedv okán. Vegyük észre: Juhász Gábor ajándékoz Perelmannak, Perelmann Gábornak, mindketten nekünk. És a világ otthonosabb lett. Az ember leszállt a Holdra.

Gyertek az iFbe, böngészünk az interneten, tele van jó dolgokkal (is). És van hozzá kávé, ha nem is ingyen, de részben az is ajándék.
_

2015. október 28.

Juhász László VONAL-KÓD: Eifert János megnyitó szövege


„Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim!

További képek a facebook-on
Látom, néhányuknak meghívó van a kezében, amelyben az olvasható, hogy ma este Miroslav Jovancic festőművész nyitja meg Juhász László „Vonal-Kód” című kiállítását, zenével közreműködik Miroslav Jovancic Mika és Bakos Árpád. Közlöm Önökkel, hogy „műsorváltozás” történt, amit én is csak másfél órával ezelőtt tudtam meg. Önök előtt most nem Miroslav Jovancic áll (ő most lerobbant gépkocsijával a szerb-magyar határ közelében rostokol), hanem Eifert János, aki már évekkel korábban nyitott meg egy Juhász László-kiállítást, és a képeit jól ismeri. A meghívóban jelzett zenészeket pedig Pagonyi András harmonikaművész helyettesíti, hallhattuk, nem is akárhogyan. 

Engedjék meg azonban, hogy ma este itt az iF Kávézóban, ahol egyébként kitűnő ételeket, italokat és amint a kezemben tartott korsóból következhet, jó söröket is kaphatunk, inkább az amúgy is gazdag menüt tovább bővítsem: a parajkrémleves füstölt sajttal, rántott camambert burgonyapürével és erdei gyümölcs szósszal, barackos túrótorta ribizli öntettel, bolognai spagetti, gesztenyepüré mellé kerüljön fel Juhász László „Vonal-Kód” c. kiállítása. Hm… Vonal-Kód… A kiállítás címéből következhetne, hogy akár kódleolvasó estet is tarthatnánk, de azt hiszem, ezt nyugodtan elhagyhatjuk. Persze, a helyes értelmezés végett „tudományosan” is körül kell járni a témát. A wikipedia lexikon szócikkéből tudható, hogy a vonalkód olyan gépek által optikailag leolvasható kód, amelynél különböző vastagságú függőleges sötét vonalak és világos közök meghatározott váltakozása fejezi ki az információt. A vonalkód jelképekkel megjelenített, azonosító számok lehetővé teszik a gépek számára az elektronikus leolvasást, amely segíti és gyorsítja az információ áramlását a bolti pénztáraknál, raktári átvételnél, illetve minden olyan helyen, ahol az üzleti folyamatokban szükséges. Juhász László képeinél a Vonal-Kód azonban teljesen mást jelent. A leolvasásuk sem fényceruzák, kézi- vagy pultba épített szkennerek, valamint lézerpisztolyok segítségével történik: képeit a szemünkkel „olvassuk”, és az agyunkkal „értelmezzük”. Juhász László nemcsak megörökíteni, hanem értelmezni akarja a valóságot, kiszűrni a lényeget és megragadni a szépségét mindannak, amit elfed előttünk első látásra az információs ingerek gazdagsága. Dokumentarista és egzisztencialista is egyben: képeinek filozófiája a fények és árnyékok, mozdulatok és mozgások világából jól kiolvasható. A kompozíció tökéletességére törekszik, letisztult formákra és vonalakra bontja, egyszerűsíti a körülöttünk lévő világot. Távol áll a merev, akadémikus formáktól: lüktető, élettel teli játékai mégis komoly mondanivalót hordoznak.

A képei elemzése mellett még elmondanám, hogy Juhász László (1952-) gépészmérnök és középiskolai tanár, a volt Jugoszláv Köztársaság jóléti rendszerében, az 1970 –es évek végén kezdett el komolyan foglalkozni a fényképezéssel. Szabadka virágzó kulturális forgatagában elmerülve, festőkkel, szobrászokkal, színházi emberekkel körülvéve szívta magába az inspiráló szellemi légkört. Számos rangos nemzetközi FIAP kiállításon díjazták képeit (Spanyolország, Bulgária, Jugoszlávia, Lengyelország, Korea, Luxemburg, Franciaország). Ösztöndíjasként Salzburgban és Plovdivban járt. A tudása és tehetsége mellett ezek a tapasztalatok és elismerések teszik igényesebbé, amit az itt látható képeiből „kiolvashatunk”. Mester és művész egyben, amit rendkívül érzékletesen jelez művein keresztül.

A kiállítást megnyitom.” (Eifert János)

2015. október 22.

Bűvésztrükk (Juhász László fotói az iFben)


A bűvésztrükk definíciójába belefér, hogy a bűvész (fotóművész) lefényképezi azt amit mi is látunk, de a kép olyan, amit addig nem láttunk. Ilyenek például Juhász László velencei képei. Jó, láttuk a vizet és láttuk a gondolákat is. Ki is pipáltuk a látványt azzal, hogy felcimkéztük a közhellyel: laguna, gondola, romantika, japán turista és mentünk tovább galambot nézni a Szent Márk téren. A "képet" meg akkor látjuk meg, amkor Laci megmutatja egy bekeretezett fényképen a falon.

De most nem erről a trükkről van szó, és hogy tovább csigázzam, nem is arról, ahogy egy kép előhív (passzol a fotókiállításhoz a szó) egy érzést, elmosódott, feje sincs nő a lépcsőn, de ha ránézünk a képre, zúdul ránk az életkedv, emlékek. (Ellenőriztem, nem csak a férfiaknak tetszik a kép).

De van egy kép a kiállításon, ami elsőre semmi "művészi" érzést nem kelt. Ha alaposabban, közelről megnézzük, háromszáz hasonló szivet látunk. Egy meditációs gyakorlat fogalmazódik meg bennünk: egyenként nézzük meg őket. Persze hamar elszóródik a figyelmünk. A kép történetére ugrunk: a QR kód 300 apró fotóból áll össze. Laci a házában, a gang korlátjának évtizedek alatt elrozsdásodott fém díszítőelmeit egyenként lefotózta, aztán hosszan elszöszmötölt a képekkel. Így lett belőlük ez a  QR kód. A trükk a huszonegyedik század csodája: a telefonomnak megmutatom a kódot, és a buta okostelefon reagál, egy csomó másik Juhász képet mutat. Bárki kipróbálhatja itt is (persze a QR kód olvasó appot előtte el kell indítani). Nem győzök betelni vele,  újra és újra megnézem: működik.

Gyertek az iFbe, megint egy csodás kiállítás, és a szokásos: étel-ital, zene.
_

2015. szeptember 21.

Történelmi idők


Történelmi időket élünk. Van erről egy történet. Rényi Alfrédot 1956-ban megválasztották a Rényi Intézet, (akkor még MatKutató) munkástanácsa elnökének. Rényi ez alkalomból meghatódott beszédbe kezdett, valahogy így: "Történelmi időket élünk. Az ilyen történelmi időkben a legokosabb amit tehetünk, hogy matematikával foglalkozunk". A táblához fordult: "legyen p és n egy-egy természes szám..."

Persze nem remélhetem, hogy mindenki matematikával fog foglalkozni. (Miért is nem? Mert (egyelőre) nem mindenki ért hozzá, de igérem jobban mennének a dolgok ha értene.) Kár ezen keseregni: történelmi időkben a történelem önimádó csinálói igyekeznek, hogy matek (és pl. jazz) helyett inkább tornázzunk: Lehet Rényi gondolatát alkalmazni más területekre, általánosítva is: történelmi időkben a legjobb, ha továbbra is azzal foglalkozunk amihez értünk, amit szeretünk, fontosnak és izgalmasnak tartunk, ami szellemi kihívást jelent. A "szöszmötölés" (ld korábbi bejegyzések: szöszmötölés számokkal, hangokkal, képekkel, szavakkal, gondolatokkal) összehoz. Közhelyes gondolatok permutálása (különböző sorrendeben való elmondása) függvénybe rendezése (Te mondasz egyet én hangosabban mondok egy másikat) nem az.

A zene például. Jimmi Hendrix és Woodstock történelem már. "Keep calm and drum on"! Gyertek az iFbe! 

Megjegyzés: ez a video szerintem ugyanerről szól. Nem véletlen, hogy legtöbb szereplője  szinte hazajár az iFbe.  
_